06 20 471 1030 ooravecz@gmail.com

Jógás pályafutásom kezdetén csupa ismeretlen, furcsa szóval találtam magam szemben, amikor a stúdiók órarendjét nézegettem. Kíváncsi voltam és kísérleteztem: menet közben értettem meg, miért az lett a fő irány, ami.

Eleinte, mászó- és futómúltam hatására, az erőteljes, fizikailag kihívást jelentő órák vonzottak. Miután megtanultam az alap-ászanákat Iyengar órákon, egy időre a dinamikus hatha és ashtanga órák felé fordultam. Különösen az ashtanga jóga hatása volt meglepő: ahelyett, hogy óra után nyugodtabb, békésebb lettem volna, még aktívabb és pörgősebb lettem. Olyan voltam, mint egy harcos amazon… a testemnek persze jót tett, de valahogy, valami nem állt össze.

El is gondolkoztam ezen. Annyit harcolok a sziklán elölmászás közben, küzdök a másodpercekért a futópályán – vajon tényleg azt akarom, hogy ez határozza meg a jógagyakorlásomat is? Értettem és éreztem, hogy egy-egy nehezebb ászana kivitelezése örömteli, de feltettem a kérdést magamnak, elegendő-e mindez. Az ászanák fontosak. Ennyire sokoldalúan ható mozgásrendszert nem találtam a konditeremben, a futópályán, sehol. Az ászanák átmozgatják, fejlesztik, felüdítik a testem.

Azután valahogy érdekelni kezdtek a légző-, és meditációs gyakorlatok. Mindig sokkal nehezebb volt ráhangolódnom a finom, fizikai mozdulatlanságot követelő gyakorlatokra és a mai napig nehezebb fenntartanom rendszeres gyakorlásukat is. Az viszont biztos, hogy nagyon mélyen megérintenek és sokkal inkább elcsendesítenek, mint a fizikai gyakorlatok. Volt egy-két év, amikor szinte csak ilyeneket gyakoroltam, mára viszont visszatértem az ászanázáshoz is.

A jóga az lett számomra, ami lecsendesíti az elmém. Akkor tartom jónak a gyakorlásom, ha utána kevesebb, lassabban felbukkanó gondolatom van. Mint sportoló, erős testet építettem és ez a test – kombinálva az intenzív sportolást támogató elmével – néha túl erős, túlságosan könnyen vesz olyan akadályokat, amelyeket utólag már túlzásnak értékelek. Ez azt jelenti, hogy időnként elveszik a kihívásaimból, menet közben, az öröm. De mire jók a hatalmas teljesítmények, ha a mindennapokban az elmém szabályozhatatlanul csapong, vagy éppen könnyen elkeseredik? Ahhoz, hogy ebben előrelépjek, kellettek a jóga finomabb gyakorlatai. Számomra ez volt eddig a legnagyobb tanulság.

A jógagyakorlásom aszerint is változik, hogy milyen fizikai-, és lelkiállapotban vagyok, milyen napszakban gyakorolok, hol járok a ciklusomban, milyen tevékenységek határozzák meg az életemet egy-egy héten (munka, család, futó-edzésterv). A fentiek főként az intenzitás és az időtartam szempontjából meghatározóak. Ma már azt vallom: jobb egy napi szintű, félórás jógagyakorlás, mint hetente kétszer két óra.

Coachként is, jógaoktatóként is újra, meg újra megkérdezem magam, mit mondanék annak, aki a jógában épp az útját keresi. Azt gondolom, az óráimon meg tudom jeleníteni mindkét pólust, az aktivitás mellett a passzivitást. A ha-tha (nap-hold) jóga kettősség éppen ezt jelenti. Ha valakinek úgy könnyebb, maradhat a jóga szinte torna is. Mozogni öröm és a jógaórán is maradjon az. Biztos vagyok abban, hogy nem érdemes tanácsot osztanom – viszont kész vagyok arra, hogy válaszoljak a kérdésekre és megosszam a saját utam.

Share This